Olvastam! Ma Jian: A tollnok

2015. február 03. 16:20 - AvPlaten

Rással teremtettünk magunknak egy szép hagyományt: szülinapunk alkalmából elmegyünk ebédelni és megajándékozzuk egymást – értelmiségiek lévén egy könyvvel. Tavalyi ajándékom abszolút telitalált, a kínai kortárs próza egy egészen különleges darabja, Ma Jian kortárs kínai írónak ez az egyetlen magyarra fordított könyve (a könyv angol és német címe magyarra fordítva a tésztakészítő lenne, bár a magyar címadás is nagyon jól illik a történethez).

Ma Jian 1953-ban született, nagyapját a Kulturális Forradalom idején a kommunisták kuláknak kiáltják ki és kegyetlen módon kivégzik, apját, mivel tanár volt, jobboldali elhajlónak bélyegezik. Ma Jian egy ideig egy pekingi vegyi üzemben dolgozik, majd 1979-től a kínai szakszervezet fotóriportere. Eközben különböző művészeti csoportokhoz csatlakozik, 1983-ban festményei miatt börtönbüntetésre ítélik. Szabadulása után három éven keresztül beutazza Kínát és Tibetet (utóbbi élményeit a Kinyújtott nyelv című műben dolgozza fel, melyet szintén betiltottak). 1986-ban Hong Kongba menekül, egyedül a diáktüntetések idejére tér vissza Pekingbe. A Tiananmen téri mészárlás után írja meg „A tollnok” című művét.   

A tollnok

„A tollnok” fekete humor a javából: az egyik főhős hivatásos író, akinek Lei Fengről, az önfeláldozó és szerény kommunistáról kellene kisregényt írnia.

leifeng.jpg

Egy kis közbevetés, hiszen Lei Feng neve nekem sem mondott sokat: Lei Feng a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg katonája volt, 1963-ban, halála után indult a „Tanuljunk Lei Feng elvtárstól” elnevezésű kampány, melynek keretében jó cselekedeteket kellett végrehajtani úgy, hogy utána nem büszkélkedünk tettünkkel. Lei Feng 21 évesen (a kínai számítás szerint, mely az újszülöttet eleve egy évesnek tekinti, 22 évesen) halt meg, miután egy katonai teherautó kidöntött egy póznát, mely rádőlt a lelkes ifjú kommunistára. Feng naplóiban Maó elvtársnak, a pártnak és a kommunizmus ügyének szolgálatáról áradozott, ennek alapján konstruáltak belőle népi hőst. Halálának évfordulóján, március 5-én kínaszerte önzetlen jó cselekedeteket hajtanak végre, pl. parkokat tisztítanak meg, átsegítik az időseket a zebrán, ingyen megszerelnek valakinek valamit stb. Kultusza a hatvanas évek után kezdett elhalványodni, majd 2012-ben kissé leporolva újraindították a „Tanuljunk Lei Feng elvtárstól” mozgalmat, valamelyest modernizált változatban.

study-lei-fengs-good-example-serve-the-people-wholeheartedly.jpg

„A tollnok” másik főhőse hivatásos véradó, aki az államilag támogatott véradásból tett szert hatalmas vagyonra. E két barát beszélgetéséből bontakozik ki a történet, mely egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő elbeszélésékből áll.

A történet szereplőinek életét nagyban meghatározza a kínai nyitási politika és az annak nyomán kialakult kapitalizmus, miközben lépten-nyomon találkozunk a kommunista Kína relikviáival. Jól kifejeződik a múlt és a jelen egymásra rétegződése és viaskodása a temetkezési vállalkozóról szóló részben. A temetkezési vállalkozó a halottak búcsúztatáshoz különböző zenéket játszik le:

„A temetkezési vállalkozó igazi tehetsége abban nyilvánult meg, ahogyan a zeneszámokat ajánlotta az elhunytak búcsúztatására. Elég volt egy pillantást vetnie az adatlapon feltüntetett foglalkozásra, osztály-hovatartozásra, életkorra, nemre és persze a fényképre, s máris ki tudta választani listájáról a legmegfelelőbb zenét”.

A számok egy része klasszikus kommunista propaganda dal, azonban akadnak köztük friovol dalok is. Mivel érdekes bepillantás engednek ezek a számok a kínai kultúrába, nézzünk egy-két példát: Ha nincs Kommunista Párt, új Kína sincs – mondjuk nehezen tudom elképzelni, hogy ez temetéskor hangozzon el:

Szintén népszerű dalként említi a temetkezési vállalkozó a regényben a „Tanuljunk Lei Feng elvtárstól” című mozgalmi dalt:

Frivol dalként említik Teng Li-jüan-tól (nemzetközi szinten Teresa Teng néven) a „Mikor jön vissza a hercegem” című szerzeményt. A kínai-angol-magyar fordítás miatt képtelen voltam megtalálni ezt a dalt, melyet Teng Hsziao-ping ráadásul be is tiltott. Ízelítőként íme egy másik Li-jüan opusz (angol feliratos dalt választottam, hogy érzékeltessem mennyi romlottság rejlik a lágy hang mögött):

Olvasás közben feltűnt, hogy egyre abszurdabb jeleneteket épít Ma Jian regényébe, pl. az író egy háromlábú kutyával kezd el beszélgetni (innen már idéztem egy-két sort). Az egyre fokozódó abszurditás mellet néha azonban eszünkbe jut: tényleg nem megtörtént eseményeket ír le az író? A regénynek az ellenmondásokkal teli kínai hétköznapok leírásán és pellengérre állításán túl is látszik egy érvényes mondanivalója: a sajátos kínai diktatúrában útjukat kereső emberek, akik lavíroznak az adott államberendezkedés és a kapitalizmus között, mi magunk vagyunk, a globalizált és válságokkal sújtott világban utat kereső emberek. 

2 komment

Fejezetek a kirabiyakából

2015. február 02. 08:25 - AvPlaten

Colonel-effektus 2007. december 19. 20:50

Az ötletet igazából a „Pán Péter szindróma” adta: Mármint az a tény, hogy egy jelenséget névvel illessek. Íme egy eredeti Platen-féle megnevezés:

Colonel-effektus

apocalypsenow.jpgJelenség: Egyre gyakoribb, hogy egy emberrel először nem szemtől szembe találkozunk, hanem először gondolatait, érzelmeit, véleményét ismerjük meg. Tipikusan ilyen eset az, amikor elkezdünk olvasni egy blogot és agyunkban szépen megrajzoljuk a személy feltételezett külsejét. Nyilván előítéleteink vezérelnek eközben és a blogról összeszedett információtöredék önkényes összeillesztése alakítja ki e képet. Vannak bloggerinák és bloggerek, akik elhintenek mindenféle információt külsejükről vagy öltözködésükről, persze ezek nem mindig segítenek a helyes kép kialakításában.

Etimológia: Az Apokalipszis most című kultuszfilmben Willard kapitány azt a feladatot kapta, hogy az Amerikai Hadsereg szellemiségétől eltávolodott, parancsmegtagadó és egy ügynök megölésével megvádolt Kurtz ezredest (amerikaiasan colonel) likvidálja. Willard kapitány kap egy felvételt, melyen Kurtz ezerdes hangja hallható. Miközben hallgatja a felvételt, megpróbálja elképzelni, hogy milyen arc tartozhat ehhez a mély, férfias hanghoz.

Aleset: Reversed Colonel Effect. Éppen fordítva van a dolog: először meglátjuk valakinek az arcát és ahhoz próbálunk egy jellemet társítani. Tipikus esete az iwiw-en történő képnézegetős bóklászás, vagy a szomszéd fiúhoz kapcsolódó jellemkirakósdi, akivel naponta találkozunk a lépcsőházban, de a beszélgetés mindig lezárul egy „hello”-val. Melegbárokban és technópartykon szintén elréved az ember, vajon milyen lehet a sarokban ücsörgő fiú jelleme. Gyakran kiábrándító az eredmény. De ez már abárcsak-ne-szólaltál-volna-meg-szindróma.

Colonel-effektus adatbázisom kialakításához mindenkinek várom az erre vonatkozó beszámolóját.

Szólj hozzá!

Elmaradt csoda és a dolgok összefüggése

2015. február 01. 11:43 - AvPlaten

Jöttem haza úszásból, mindent hó borított, én zenét hallgattam.

Számomra Leonard Cohen meghatározó szerző, ez a szám az elsők között van, amit hallottam tőle vélhetően 1994-ben. Ekkor mutatták be ugyanis a szintén alapműnek tekinthető Natural Born Killers című filmet. Emlékszem, egyik osztálytársam azt mondta, hogy szerinte a film semmi másról nem szól, mint arról, hogy halomra ölnek embereket. Valójában pontosan azt vetítette elő, amivé a médiumok váltak a kilencvenes évek során.

„Baby, I've been waiting, I've been waiting night and day” – bizony én is valamiféle csodára vártam ezen a héten, mely aztán nem következett be. Valójában a csoda kifejezés félrevezető, hiszen leginkább a korábban már említett sorsfordító eseményre vártam. Nem kerülhető meg a kérdés: egy jó fizetéssel járó, számomra testhezálló és érdekes állásra pályáztam és egészen a legutolsó fordulóig jutottam (álláskeresők tudják, ma hogy megy ez, mennyi frusztrációval jár az egész folyamat), ahol aztán már nem sikerült utolsóként állva maradni. Lehet elemezni az okokat, tanulni a történésekből, de tény, hogy nem történt fordulat. Persze számomra ez a fordulat felért volna egy kis csodával, hiszen ennek köszönhetően elérhető közelségbe került volna egy másik fontos célom, hogy végleg elhagyjam Magyarországot.

Kaptam persze olyan vigasztalást is, hogy ezt a sors akarta, majd lesz ennél jobb, ennek is meglesz az értelme. Persze ez jó módszer arra, hogy csökkentsük a csalódottságot, azonban számomra ebben semmi megnyugtató nincsen. Nincsen minden mögött értelem és elrendelés. Ennek vállalása persze nehéz (egy kis öntömjénezéssel azt is mondhatnám: ezt csak a legkeményebben vállalják fel. De nem szeretem a bálványimádást, még akkor se, ha én vagyok a bálvány).

bol_michiel_de_ruyter.jpgAz igen hosszú interjún két holland is faggatott, és szóba került, hogy Debrecenben, a Nagytemplomtól nem messze hollandiai egyik nemzeti hősének, de Ruyternek áll egy emlékoszlopa. De Ruyterről a budapesti Rembrandt-kiállításon is látható egy portré (persze amikor bő egy hónapja láttam, akkor nem gondoltam, hogy a holland nemzeti hősről majd éppen egy állásinterjún lesz szó). De Ruyter azzal szerzett magának nevet a magyar történelemben, hogy kiszabadította azokat a protestáns lelkészeket és tanítókat, akiket hitükért gályarabságra ítéltek. A hollandiai magyar nagykövet minden évben megkoszorúzza de Ruyter impozáns sírját az amszterdami Nagytemplomban. De Ruyterről éppen most készült egy történelmi film Hollandiában, melynek ősbemutatóján tüntetők nehezményezték, hogy egy egykori rabszolga-kereskedőt dicsőítenek a filmben. Ugyanis miközben hitsorosainak kiszabadításban múlhatatlan érdemeket szerzett (saját pénzén más gályarabnak eladott protestánsokat is kiszabadított), a holland kormány megbízásból a rabszolga-kereskedelem védelmezése érdekében foglalt el erődöket Nyugat-Afrikában. Nemzeti hősnek lenni nem csak Magyarországon nem egyszerű… (az alábbi képen a magyar prédikátorokat kiszabadító de Ruyter látható)

de_bevrijding_der_hongaarse_predikanten_door_de_ruyter_anthonius_brouwer.jpg

A tüntetésről megjelenő internetes cikkben valaki megjegyezte, hogy bár minden bizonnyal De Ruyter sem volt teljesen bűntelen (bár megjegyzik róla, hogy egyszerű, vallásos és szerény ember volt), azért a kolonializmus legszörnyűbb bűnei nem is hollandok, hanem a belgák kongói ténykedéshez kapcsolható. Bevallom, szégyen-gyalázat, de nem tudtam erről túl sokat (bár nemrég Rás is írt róla, csak elkerülte a figyelmemet). 1888 és 1908 között működött a Kongói Szabadállam, mely II. Lipót belga király személyes tulajdonát képezte. Hatalmas mennyiségében exportáltak innen kaucsukot és elefántcsontot ebben az időszakban, a lakossággal elképesztően kegyetlenül bántak, a kvótát nem teljesítő bennszültök kezét egyszerűen levágták. A holokauszthoz hasonló tömeggyilkosságok és kegyetlenségeket Joseph Conrad, lengyel származású brit író dolgozta fel irodalmilag a „Sötétség mélyén” című írásában (eredeti címe Heart of darkness), melyet illene végre elolvasnom. Már régen feledésébe merült számomra, hogy ez a kisregény inspirálta a számomra korszakalkotó és személyesen is inspirálóan ható „Apokalipszis most” című filmet is (ennek kapcsán született egy bejegyzés a korábbi blogomon is, melyet majd erre a blogra is felteszek). Találó metafora az életet utazásnak felfogni: egyrészt a világban egyik pontból a másikba haladunk és ezzel párhuzamosan ismerjük meg saját „szívünket”, saját magunkat is. Ahogy Conrad regényének főhőse, Charles Marlow és az Apokalipszis most narrátora, Willard kapitány, minden ember mintha egy folyón hajózna, egyszerre mozogva a térben valamerre, miközben saját megismerésben is halad valamerre. Mindeközben pedig folyamatosan kommentáljuk utunkat, mint ahogy én itt ezen a blogon. Úgy tűnik, mintha fontos elágazáshoz érkeztünk volna, miközben nem. És aztán meg visszatekintve kiderül, hogy egy semmiségből egy komoly fordulatot hozó kanyar lett. Vagy egy csoda... 

Szólj hozzá!

Napok...

2015. január 26. 18:53 - AvPlaten

Vannak azok a bizozwei-maenner-in-betrachtung-des-mondes.jpgnyos napok. Azok a sorsfordító napok. Holnap lesz nekem egy ilyen napom.

Minden nap magában hordozza a sorsfordítás lehetőségét, de legtöbbször utólag derül ki, hogy egy napon olyan dolog történt, ami mindent megváltoztatott. Esetemben azonban vagy sikerül valami vagy nem, ha sikerül, akkor nagyon egyértelműen egy irányba haladok tovább, ha nem, akkor még mindig ugyanabba az irányba szeretnék haladni, azonban kitűzött célomat később érem el. 

Azt hiszem ez kellően ködös volt ahhoz, hogy ne lehessen pontosan tudni mit csinálok holnap (talán találkozom egy fontos emberrel, akitől várok valamit, megnézek egy lakást, ahova költözni szeretnék, állásinterjúra megyek, fontos egészségügyi beavatkozás történik).

Tapasztaltam egyet s mást, különösen az elmúlt év volt rendkívül tanulságos (bár sokan egyszerűen tragikusnak neveznék az eseményeket). Ennek ellenére nem gondolom, hogy a dolgok valamiféle elrendelés szerint történnének. Kevesen merik ezt következetesen vallani: ha elrendelés és sors helyett véletlenek vannak, akkor cselekvéseink és a velünk megtörténő dolgok a semmiből jönnek és a semmibe futnak. Ez elől menekülünk vallásba, sorsunk alakulásnak állandó kommentálásba, és annak bizonygatásba, hogy semmi sincs véletlenül. Ezzel máris felelevenítettem egy másik szép hagyományt, a blogok közötti "társalgást".

Társam, Dudi, amikor egyszer kifejtettem neki filozófiámat arról, hogy milyen is a világ, azt mondta, hogy ez túlzottan nihilista álláspont. Ráadásul nyomasztó is. Hogy ennek ellenére alapvetően optimista vagyok, az csak cseresznye a torta habjának tetején.

Nemrég megnéztünk egy igazán remek amerikai sorozatot, a címe True detective. Az egyik nyomozó ebben kifejti, hogy az emberi tudat az evolúció egy tragikus botlása. A természet törvényei szerint nem is szabadna léteznünk. Annak illúziójában ringatjuk magunkat, hogy van én-ünk. Meg vagyunk győződve róla, hogy mindnyájan valakik vagyunk, miközben senkik vagyunk. Miközben mindenki senki. A legtiszteletreméltóbb az lenne, ha (biológiai) programunkat megtagadva méltóztatnánk kipusztulni. És hogy minek kellünk ki ennek ellenére reggel az ágyból? Hát így vagyunk programozva...(a teljes műélvezethez persze elengedhetetlen az eredeti szöveg meghallgatása). 

     

Persze ennek a kérdésnek vannak leágazásai, melyről majd a holnapi sorsfordító nap után írok... 

2 komment

Úszom

2015. január 22. 10:18 - AvPlaten

Megfogadtam Saint tanácsát és ma 45 percet úsztam. Saint gondosan utánaolvasott, és kiderítette, hogy ahhoz, hogy a zsír elkezdjen égni legalább 40 perces mozgásra van szükség. Említette azt is, milyen az ideális szívritmus mindehhez, de már elfelejtettem a helyes zsírégető pumpálás mértékét... különben sincs nagy kedvem úszás közben a szívritmusomat ellenőrizgetni.

Az itteni uszoda merőben más, mint a blogom címsorában látható Lukács. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Lukácsnak nincsen párja. Miután Márai 1948-ban elhagyta Magyarországot, emigrációjának állomásain mindenütt igyekezett az otthon megszokott helyeket, köztük a Lukácsot is megtalálni. Határ Győző szerint Márai a Lukácsban tartott fogadóórát:

"Márai Sándort nem ismertem jobban és nem ismertem kevésbé, mint egy a négy-öt közül, akinek szabad volt, hogy a Lukács-fürdő uszodájában közel merészkedjék a fejedelmi alakhoz azon a padon, ahol hívei és hódolói udvarlására járultak.”

Az én életemben is elég jelentős szerepe volt a Lukácsnak: két-három éve kezdtem el oda járni, egy barátom vitt el és bementem vele a huszonegykét fokos "férfi" medencébe. Miután évekig nem sportoltam igazán, alig bírtam leúszni pár hosszt és sietősen átmentem a női medencébe, ami 25-26 C fokkal kimondottan kellemes volt a fagyos nagymedencéhez képest (a fenti képén is a férfimedence látható).

Kissé elszégyelltem magam, hogy az ötveneseiket taposó vagy akár már nyugdíjas korban lévő férfiak és nők vígan leúsznak alkalmanként 1000 métert (jelzem, gyakrabban és hosszabb ideig lehetett nőket látni mindkét medencében). Idővel persze én is elértem ezt a szintet, de akkor úgy éreztem, az ember nem válik automatikusan lukácsistává.

Visszatérve a helyi viszonyokhoz: az itteni uszoda fedett, kb. kettőig egész olcsó, aztán kettőtől késő délutánig úszóedzések zajlanak, ilyenkor alig akad szabad sáv. Míg a Lukácsba alapvetően idősebbek járnak, itt nagyon sok a kisgyerek és a fiatal. A gyerekeik úszóedzésének végét váró anyák kék nejlon cipővédőben ücsörögnek a betonkarzaton és kisvárosi szokás szerint pletyóznak. Nem mintha én úszótársnőmmel vagy a Lukács-élménybe engem bevezető barátom feleségével ne pletykálkodtam volna a Lukácsban, azonban azok a mindennapoktól kissé elemelkedettebb beszélgetések voltak. A kis- és nagyvárosi valóság nagyon más, így a témák is különböznek (a Marxisták ilyenkor horkannak fel: Lám, a lét bizony meghatározza a tudatot). Mindenesetre nem vágynék soha a betonlelátó hölgykoszorúiba, míg a Lukácsban nagyon is fontos volt, hogy néha beszélgessek is az emberekkel.

Egy laza mozdulattal most összekötöm az uszodát, a vizet és a blogom címét. A fenti fotót pont azért választottam, mert a sodró víz fejezi ki legjobban, milyen az életünk. Egy irányba halad, sohasem ugyanaz, mégis mindig ismerős és megszokott érzés vízben lenni. Az én folyóm jelenleg keletről nyugatra folyik. Fiatalabb éveimben pont fordítva gondolkodtam, mindenképpen keletre akartam eljutni. Végül megint utolért Márai: „Mindig Nyugatra tarts. De ne feledd el soha, hogy Keletről jöttél.” Éppen ezt fejezi ki a blogom címe, a West-östlicher Diwan (Nyugat-keleti díván) Goethe egyik verseskötetének címe. A Lukácsban hol keleti, hol nyugati irányba úsztam és meg-meg álltam egy pillanatra, elnéztem nyugat felé és azon lamentáltam, hogyan is lehet kivitelezni Máraihoz hasonlóan az emigrációt. Persze ezek a fogalmak már elkoptak: nincs hova emigrálni, mert Magyarországról már szabadon el lehet költözni. Talán el kellene egyszerűen fogadni, hogy vége van a XX. századnak. A folyók folyását pedig nem lehet megfordítani…

 

2 komment

Együtt

2015. január 20. 14:54 - AvPlaten

Megérkezett Saint és Cs. péntek este. Ad hoc kommunává alakultunk.

Nyár óta vagyunk itt Nyugaton, Saint már kétszer is járt itt az elmúlt egy évben, Cs. először van nálunk. Tegnap itt ültünk a nagyszobába és nosztalgiáztunk. Úgy tűnik, egy bizonyos kor után óhatatlanul témává válik a szép múlt megtárgyalása és szembeállítása a közepes vagy átmenetinek tartott jelennel. Ahogy haladtunk vissza az időben, úgy érezzük, hogy elmúlt már az ezüst- és aranykor. Megjegyzem Cs. már bő 5 évvel ezelőtt is nosztalgiázott az elektronikus zene legendás helyéről, a Patexről (mely ráadásul már 2000-ben bezárt). Számára már akkor vége volt a hőskorszaknak, amikor mi éppen belecsöppentünk.  

De visszatérve a péntek estéhez: Cs. azt állította, hogy mi szépen lassan kezdtük el a piringálást (régi blogomon használt kifejezés, jelentése: ajzószer használata), míg sokan akik korábban etanol-alapú szerekkel kezdték a bódítást, miután váltottak a szintetikus szerekre, sokkal durvábban kezdték azokat használni. Persze leginkább azzal lehet a baj, ha valaki képtelen mértéket tartani. Szóval pénteken cider-t kortyolgatva nosztalgiáztunk a régi szép időkről, amikor tényleg nem sokat törődtünk a holnappal.

Szombaton visszafogottan, de megidéztük a régi szép időket. Persze itt nem sok szórakozási lehetőség van, így nagyrészt itthon voltunk, tettünk egy-két kört a környéken, majd az egyetlen helyi, kissé alternatívabb helyre mentünk. Saint-et a magyar heterók látványa szorongató érzéssel töltötte el. Nem csoda, a ködös Albionban elszokott a mindkettőtől. Látogatásként egy másik „bolygón” megtette, de én se járnék sűrűn oda. Amikor Cs. és Saint vasárnap elment, elfogott engem is egy picit az üresség érzése. Egy idevágó idézet, melyet egy kutya mond Ma Jian Tollnok című regényében:

„Ti mindig csak enni, szexelni és vásárolgatni akartok. S e tevékenységformákhoz másokra is szükség van, és nem csupán egyetlen emberre, hanem egész tömegekre. És városokban kell összezsúfolódnotok, hogy elmenekülhessetek szívetek üressége elől”.

Szólj hozzá!

Indításnak egy kis blogtörténet

2015. január 13. 21:40 - AvPlaten

lord_byron_coloured_drawing.pngHosszú ideje nem bloggoltam már. Miután úgy döntöttem, hogy újra elkezdek blogot írni, jó, ha magam számára is tisztázom, mint jelentett egykor a bloggolás és miért fogok újra bele.Tizenéves koromban olvastam Lord Byron naplóját (itt máris közbevetném, hogy Byron példaképem volt), aki miután hosszú ideig nem írt naplót, majd újra belefogott, feltette magának a kérdést, hogy vajon voltak-e olyan fontos események az előző években, amik érdemesek lettek volna a feljegyzésre. Emlékeim szerint Byron válasz erre a kérdésre az volt, hogy aligha... Egy kis rezignációért már akkor sem kellett a szomszédba mennem, bár Byron kijelentésének talán van egy mélyebb értelem is, ami nekem mindig felvetődött, amikor elkezdtem vagy abbahagytam az írást: az írás értelmének megkérdőjelezése ugyanis valójában a lét értelmének megkérdőjelezése.

Hogy a kép teljesen legyen, hogyan jutottam el a bloggolásig: szintén tizenéves koromban írtam naplót, majd amikor 1997-ben Budapestre költöztem töredékessé váltak a naplóbejegyzések. Egyetemre jártam, majd egy három éves kapcsolatot viharos körülmények között felváltott egy másik kapcsolat, mely mai napig tart. A kétezres évek elején belecsöppentem a budapesti klubéletbe, viszonylag kötetlen volt a munkám, két-három hetente pénteken vagy szombaton valamelyik budapesti elektronikus zenei megmozduláson lehetett megtalálni, éltem a feltörekvő fiatalok pörgős, színes éltét. Ekkoriban már olvastam blogokat, az első és legfontosabb blog számomra Gonzálóé volt. Hogy Gonzalóval később megromlott a személyes viszonyom (akit két héttel ezelőtt Budán láttam az utcán), mit sem von le akkori blogjának értékéből. Nagyon tetszett az egész műfaj, hogy szabadon lehet képeket és szövegeket kombinálni. Különösen az tetszett Gonzaló blogjában, hogy szabadon ír kábítószeres élményeiről, a budapesti éjszakáról, a melegségről (persze most finomkodtam: Gonzáló mindemellett vaskos alpári stílusban vett szájára bárkit). Az énblogok egyik nagy vonzereje akkoriban éppen az volt, hogy próbáltunk rájönni, ki bújhat meg az álnevek mögött és sok esetben valós találkozásokra is sor került. A bloggolás izgalmas, kísérletező aranykora volt ez. Ezekből az írásokból feltehetően sok örökre elveszett, szerintem nem minden szerző őrizte meg írásait, maga Gonzaló is többször törölte a blogját, azóta a freeblog is összeomlott és vannak olyan bloggerek is, akik már nincsenek is köztünk.

august_von_platen_by_moritz_rugendas.jpgÉs akkor rekonstruáljuk a kezdeteket: 2004 május 18. kedd, 20:15. Minden bizonnyal nálunk lógott Saint, aki velem és barátommal együtt alkotta a triumvirátust (ez az elnevezés is a blogon született meg). Nyilván ekkor már ismertük Gonzaló blogját és ezen felbuzdulva írtunk egy első bejegyzést. Egy rövid beköszöntő és a Ballada a Buta Ballaszthoz alkotja az első írását (ehhez nekem emlékeim szerint még nem volt közöm). Gyorsan felvettem a Platen (August von Platen) írói álnevet. A választás nem véletlen: névadóm porosz katonaköltő volt és meleg. Vonzalmam a fiúkhoz és mindenhez ami német, két igen markáns jellemzőm. Sokan Platten-nek ejtették a nevet, azt gondolták talán a Balaton német nevéhez van köze (Plattensee). Nevemet Platónak is olvasták már. Azért annyira nem jártam rosszul, mint szegény Saint: blogjának neve (Y should I be a saint azaz miért legyek szent) alapján az egyik bloggertalálkozón isudibaszaint-ként köszöntötték.

Az első év bejegyzései nagyrészt hétköznapi apróságokról (örömök és zsörtölődések), barátokról, bulikról szóltak. Klasszikus témák voltak az olvasmány- és filmélmények, a külföldi utakról a beszámolók (London, Berlin) és egyre gyakrabban írtam hosszabb platen_gg.jpglélegzetvételű írásokat mindenféle témában (vallás, irodalom, kultúra). Az igényesebb szövegek elkészítése persze tovább tartott, de beteges alaposságom miatt sokszor nehezemre esett röviden írni (bár azt is elfogadom, hogy szimplán grafomán vagyok).

Végig volt egy kettőség bennem a bloggal kapcsolatban: egyrészt jó dolog, hogy van egy naplóm, amit visszaolvashatok és a korábbi életemről van egy lenyomatom, másrészt a blogírás virtuális térben zajlik, ami gyakran konfliktusba kerül azzal, hogy a szabadidőmet igyekeztem minél inkább reális világban élni. Szintén két irányba húztam tartalmi kérdésekben: szerettem „tudományosabb”, esszé jellegű szövegeket írni, de mindvégig fontos volt, hogy én is megjelenjek az írásokban és ezek inkább a kevésbé komoly és naplószerű bejegyzésekben valósultak meg. Szóval miért fogok bele a blogírásba megint: mert igényem van rögzíteni, mit történik velem, hogy változom, hogy változik velem a világ.

Blogom hét évig működött, miután befejeztem a bloggolást kimásoltam a szövegeket és képeket, összesen 325 oldalt tesz ki így az egykori online-naplóm. És hogy milyen irányt vesz a mostani blogírás? Valójában magam sem vagyok biztos benne. Hagyom magamat meglepni.

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása