Minden történetnek van előzménye, ha nincs, konstruálunk hozzá. A népek mítoszai a világ kezdetéről megpróbálták kipótolni a jelen és a kezdetek közötti űrt. Sokszor az ilyen teremtésmítoszokból egyszerre több futott párhuzamosan (pl. az ókori Egyiptom egyes vallási központjaiban különböző teremtésmítoszokat tanítottak), sokszor pedig más népektől vették át őket (az Ószövetség tele van a suméroktól plagizált történetekkel).

A mai énblogok azon túl, hogy naplók, az identitásképzés eszközei is. Mindenki bemutatja a vele megtörtént eseményeket egy bizonyos - leginkább a saját - szempontból. Ízlésről, politikai nézetekről, hitvallásról és életszemléletről is szólnak a blogok. Ezeket a nyilvánvaló dolgokat csak azért mondom el, hogy felvezessem a kirabiyaka előtörténetét, azt a mitikus múltat, mely oda vezetett, hogy hárman elkezdtünk egy blogot, melyet aztán én egyedül folytattam.  

Ehhez persze nem árt egyet s mást tudni az alapítókról. Saint eleve pesti volt, én Nyugatról, D. (az ő neve ezen a blogon állandóan változni fog, ő életem párja) Keletről, az országhatáron túlról érkezett. Pont kettőjükről nem akarok sokat írni, talán majd Saint rittyent ide egy kis önéletírást vagy karcolatot saját magáról.

Ami engem illet: klasszikus polgári családból származom, felmenőim között legalább három nemzetiség megtalálható (a nemzetállamok előtti népmegjelölés egy kicsit problémás, de esetemben is arról van szó, mint amit Bél Mátyás kiváló polihisztor fogalmazott meg találóan saját magára vonatkozóan, miszerint ő „lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus” - azaz szláv nyelvű, magyar nemzetiségű, német műveltségű. Nálam ezek az elemek eléggé összekeveredtek. De most rá is szólok magamra, hogy ne ömlengjek sokat, mert a grafománia valahol az emberek türelmének semmibe vétele).

Vallási szempontból (bár én nem gyakorlok semmilyen vallást) az erős protestáns háttér mellett van egy katolikus vonal is családomban. Bár tudom, hogy vallásból és nemzetiségből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, de mindig is volt bennem egy kettősség: a józan, munkamániás, szervező, szögletes germán-protestáns, és a lazább, bohémabb, léha magyar-katolikus (a bennem lévő szláv elemre várom ismerőseimtől a tippeket és vad felvetéseket). Az egyszerűség kedvéért a munkás hétköznapokban az előbbi jellemvonásaimnak engedtem szabad teret, míg a hétvégén a boldogság kék madarát engedtem ki a kalitkából és önfeledten szökdécseltem utána. Aki Kaurismäki is valahogy így ábrázolta a finneket filmjeiben: amikor elszakad náluk a cérna, irdatlanul berúgnak, de mindig úgy, hogy ez ne menjen a munka rovására. Valahogy így volt ez már a mitikus ősidőkben is, a kirabiyaka ideje előtt is!

Underground

Ezúttal nem a filmre gondolok (ami szerintem különben alapmű Kelet-Európa, így Magyarország megértéséhez is), hanem arra, hogy egy zárt szubkultúra kezdett el virágozni valamikor az ezredforduló előtti években Magyarországon. Ennek egyik legendás helyszíne volt a Patex. Mi egyszer sem jártunk ott, csak Cs. beszámolóiból tudunk róla. Cs. most így e blogon a bölcs nagyöreg képében tűnhet fel egy pillanatra, aki megidézi a dicső múltat.

A Patex egykor...

A Bocskai úton található gyárépület eredetileg hadiruhákat gyártó üzemnek épült, majd később cipőgyár, végül textilgyár lett belőle. A háború után államosították az üzemet és a Pamuttextilművek (innen a Patex név) egyik egysége működött benne. A kilencvenes évek elejétől a Caola (magyar illatszergyár) használta az épületet, majd ez a cég is fokozatosan elhagyja az épületet. Az üresen kongó hangárok ideális helynek bizonyultak techno bulik megrendezésére.

Az elektronikus zenei szcénára oly jellemző módon azok, akik jártak a Patexba, később mindent ehhez mértek és úgy tartották, hogy a későbbi bulik és helyek hangulata "már nem az igazi". Azok, akik más szórakozóhelyen kezdtek el bulizni ugyanezt mondták egy-két évvel később. Íme az Ewige Wiederkunft, avagy az örök állandó visszatérése, ahogy Nietzsche fogalmazta meg. Generációról generációra ismételgetjük közhelyeinket. 

Cs. ugyanígy gondolkozik mai napig: a Patex hangulatához hozzá tartoztak az olajhordók, a hetykén kialakított WC-k és a travesztik - köztük az egykor New Yorkban gyönyörű férfimodellként karriert befutó, később a Capellában nőimitátorként fellépő, magát rommákokozó Marlon Extravaganza. Ekkor még titkos tippnek számítottak az elektronikus zenei bulik, akik részt vettek, beavatottnak és bennfentesnek érezhették magukat. Az utca emberre ekkor maximum rémhíreket hallhatott csak a kábítószerekről, egy kitágult pupillájú kábítószer-élvező nem keltett feltűnést. A Patex egykori épületét ma Dorottya udvarnak hívják és a Viva Tv központja is itt található. Szép jelképe ez az underground bukásának és a műanyag-kapitalizmus győzelmének (a Patexről még itt lehet egy érdekes beszámolót olvasni) 

... és ma

Kapcsolódási pontjaim voltak az Undergroundhoz már 2002 előtt is. Egyetemista koromban jártam egy-egy drum and bass bulin és a legendás frankhegyi partykon is megfordultam. Néha belepöppentettem egy füves cigibe, de különösebben nem éreztem indíttatást, hogy rendszeresen bódítsam magam mással, mint alkohollal. Ebbe az underground-kultúrába csöppentem újra bele a kétezres évek elején.

Frankhegyi buli

Végezetül egy dokumentumfilm azoknak, akik szeretnének elmélyülni a témában: