Megfogadtam Saint tanácsát és ma 45 percet úsztam. Saint gondosan utánaolvasott, és kiderítette, hogy ahhoz, hogy a zsír elkezdjen égni legalább 40 perces mozgásra van szükség. Említette azt is, milyen az ideális szívritmus mindehhez, de már elfelejtettem a helyes zsírégető pumpálás mértékét... különben sincs nagy kedvem úszás közben a szívritmusomat ellenőrizgetni.
Az itteni uszoda merőben más, mint a blogom címsorában látható Lukács. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Lukácsnak nincsen párja. Miután Márai 1948-ban elhagyta Magyarországot, emigrációjának állomásain mindenütt igyekezett az otthon megszokott helyeket, köztük a Lukácsot is megtalálni. Határ Győző szerint Márai a Lukácsban tartott fogadóórát:
"Márai Sándort nem ismertem jobban és nem ismertem kevésbé, mint egy a négy-öt közül, akinek szabad volt, hogy a Lukács-fürdő uszodájában közel merészkedjék a fejedelmi alakhoz azon a padon, ahol hívei és hódolói udvarlására járultak.”
Az én életemben is elég jelentős szerepe volt a Lukácsnak: két-három éve kezdtem el oda járni, egy barátom vitt el és bementem vele a huszonegykét fokos "férfi" medencébe. Miután évekig nem sportoltam igazán, alig bírtam leúszni pár hosszt és sietősen átmentem a női medencébe, ami 25-26 C fokkal kimondottan kellemes volt a fagyos nagymedencéhez képest (a fenti képén is a férfimedence látható).
Kissé elszégyelltem magam, hogy az ötveneseiket taposó vagy akár már nyugdíjas korban lévő férfiak és nők vígan leúsznak alkalmanként 1000 métert (jelzem, gyakrabban és hosszabb ideig lehetett nőket látni mindkét medencében). Idővel persze én is elértem ezt a szintet, de akkor úgy éreztem, az ember nem válik automatikusan lukácsistává.
Visszatérve a helyi viszonyokhoz: az itteni uszoda fedett, kb. kettőig egész olcsó, aztán kettőtől késő délutánig úszóedzések zajlanak, ilyenkor alig akad szabad sáv. Míg a Lukácsba alapvetően idősebbek járnak, itt nagyon sok a kisgyerek és a fiatal. A gyerekeik úszóedzésének végét váró anyák kék nejlon cipővédőben ücsörögnek a betonkarzaton és kisvárosi szokás szerint pletyóznak. Nem mintha én úszótársnőmmel vagy a Lukács-élménybe engem bevezető barátom feleségével ne pletykálkodtam volna a Lukácsban, azonban azok a mindennapoktól kissé elemelkedettebb beszélgetések voltak. A kis- és nagyvárosi valóság nagyon más, így a témák is különböznek (a Marxisták ilyenkor horkannak fel: Lám, a lét bizony meghatározza a tudatot). Mindenesetre nem vágynék soha a betonlelátó hölgykoszorúiba, míg a Lukácsban nagyon is fontos volt, hogy néha beszélgessek is az emberekkel.
Egy laza mozdulattal most összekötöm az uszodát, a vizet és a blogom címét. A fenti fotót pont azért választottam, mert a sodró víz fejezi ki legjobban, milyen az életünk. Egy irányba halad, sohasem ugyanaz, mégis mindig ismerős és megszokott érzés vízben lenni. Az én folyóm jelenleg keletről nyugatra folyik. Fiatalabb éveimben pont fordítva gondolkodtam, mindenképpen keletre akartam eljutni. Végül megint utolért Márai: „Mindig Nyugatra tarts. De ne feledd el soha, hogy Keletről jöttél.” Éppen ezt fejezi ki a blogom címe, a West-östlicher Diwan (Nyugat-keleti díván) Goethe egyik verseskötetének címe. A Lukácsban hol keleti, hol nyugati irányba úsztam és meg-meg álltam egy pillanatra, elnéztem nyugat felé és azon lamentáltam, hogyan is lehet kivitelezni Máraihoz hasonlóan az emigrációt. Persze ezek a fogalmak már elkoptak: nincs hova emigrálni, mert Magyarországról már szabadon el lehet költözni. Talán el kellene egyszerűen fogadni, hogy vége van a XX. századnak. A folyók folyását pedig nem lehet megfordítani…