Amikor megérkeztünk ide tavaly és sétáltunk egyet, D. megjegyezte, hogy olyan a környék, mintha egy tengerparti üdülőhelyen lennénk. Mástól is hallottam ugyanezt. Csak éppen tenger nincsen. Rásnak írt egyik levelemet így fejeztem be: „Szóval így élünk itt, mint Ovidius a Fekete-tenger partján...”. A mondén Róma (Budapest) távol, kegyvesztettek lettünk (állástalanság), de azért gyarapodik az emigránsirodalom (blog). Persze én nem nyalok senkinek, mint ahogy tette ezt a nagy Ovíd, hogy visszakerülhessek Rómába (Pestre), mi több, minél előbb itt hagyom e szeretve-gyűlölt hazát, annál jobb. Ittlétünket egyszerre látom külső és belső emigrációnak. Miközben tisztában vagyok vele, hogy mindez csak egy elkényeztetett értelmiségi siráma.

Ovidius szobra Konstancában

A víz számomra mindig megnyugvást hozott. Amikor Pesten a Lukács vízében meditáltam, néha, különösen ha eleredt az eső vagy hópelyhek szállingóztak, elmormoltam kedvenc japán haikumat:

hatsu shigure / saru mo ko mino wo / hoshi ge nari

téli zivatar / sásköpönyegre vágyik / még a majom is

Erről pedig a Baraka első jelenete jut eszembe.

Én magam is ilyen nyugalommal pislogtam a világra és a benne kapálódzó emberekre tavalyelőtt. Aztán az események úgy hozták, hogy nekem is el kellett kezdenem kapálódzni. Amikor azt mondták, gondoljak egy olyan helyre, ami nyugalmat és biztonságot áraszt, a Lukácsra gondoltam és arra a fára, mely a medence végén áll. Azóta is eszembe jut néha. Meg a víz, mely elsodor bennünket.

Tegnap megnéztünk egy nagyon jó filmet. Feltűnt, hogy a víz benne állóvíz. Zavaros és sötét. Ilyen vízbe fulladt bele Cs. barátja. Ebben a sötét vízben élünk. Jó lesz minél előbb elúszni.