Jöttem haza úszásból, mindent hó borított, én zenét hallgattam.

Számomra Leonard Cohen meghatározó szerző, ez a szám az elsők között van, amit hallottam tőle vélhetően 1994-ben. Ekkor mutatták be ugyanis a szintén alapműnek tekinthető Natural Born Killers című filmet. Emlékszem, egyik osztálytársam azt mondta, hogy szerinte a film semmi másról nem szól, mint arról, hogy halomra ölnek embereket. Valójában pontosan azt vetítette elő, amivé a médiumok váltak a kilencvenes évek során.

„Baby, I've been waiting, I've been waiting night and day” – bizony én is valamiféle csodára vártam ezen a héten, mely aztán nem következett be. Valójában a csoda kifejezés félrevezető, hiszen leginkább a korábban már említett sorsfordító eseményre vártam. Nem kerülhető meg a kérdés: egy jó fizetéssel járó, számomra testhezálló és érdekes állásra pályáztam és egészen a legutolsó fordulóig jutottam (álláskeresők tudják, ma hogy megy ez, mennyi frusztrációval jár az egész folyamat), ahol aztán már nem sikerült utolsóként állva maradni. Lehet elemezni az okokat, tanulni a történésekből, de tény, hogy nem történt fordulat. Persze számomra ez a fordulat felért volna egy kis csodával, hiszen ennek köszönhetően elérhető közelségbe került volna egy másik fontos célom, hogy végleg elhagyjam Magyarországot.

Kaptam persze olyan vigasztalást is, hogy ezt a sors akarta, majd lesz ennél jobb, ennek is meglesz az értelme. Persze ez jó módszer arra, hogy csökkentsük a csalódottságot, azonban számomra ebben semmi megnyugtató nincsen. Nincsen minden mögött értelem és elrendelés. Ennek vállalása persze nehéz (egy kis öntömjénezéssel azt is mondhatnám: ezt csak a legkeményebben vállalják fel. De nem szeretem a bálványimádást, még akkor se, ha én vagyok a bálvány).

Az igen hosszú interjún két holland is faggatott, és szóba került, hogy Debrecenben, a Nagytemplomtól nem messze hollandiai egyik nemzeti hősének, de Ruyternek áll egy emlékoszlopa. De Ruyterről a budapesti Rembrandt-kiállításon is látható egy portré (persze amikor bő egy hónapja láttam, akkor nem gondoltam, hogy a holland nemzeti hősről majd éppen egy állásinterjún lesz szó). De Ruyter azzal szerzett magának nevet a magyar történelemben, hogy kiszabadította azokat a protestáns lelkészeket és tanítókat, akiket hitükért gályarabságra ítéltek. A hollandiai magyar nagykövet minden évben megkoszorúzza de Ruyter impozáns sírját az amszterdami Nagytemplomban. De Ruyterről éppen most készült egy történelmi film Hollandiában, melynek ősbemutatóján tüntetők nehezményezték, hogy egy egykori rabszolga-kereskedőt dicsőítenek a filmben. Ugyanis miközben hitsorosainak kiszabadításban múlhatatlan érdemeket szerzett (saját pénzén más gályarabnak eladott protestánsokat is kiszabadított), a holland kormány megbízásból a rabszolga-kereskedelem védelmezése érdekében foglalt el erődöket Nyugat-Afrikában. Nemzeti hősnek lenni nem csak Magyarországon nem egyszerű… (az alábbi képen a magyar prédikátorokat kiszabadító de Ruyter látható)

A tüntetésről megjelenő internetes cikkben valaki megjegyezte, hogy bár minden bizonnyal De Ruyter sem volt teljesen bűntelen (bár megjegyzik róla, hogy egyszerű, vallásos és szerény ember volt), azért a kolonializmus legszörnyűbb bűnei nem is hollandok, hanem a belgák kongói ténykedéshez kapcsolható. Bevallom, szégyen-gyalázat, de nem tudtam erről túl sokat (bár nemrég Rás is írt róla, csak elkerülte a figyelmemet). 1888 és 1908 között működött a Kongói Szabadállam, mely II. Lipót belga király személyes tulajdonát képezte. Hatalmas mennyiségében exportáltak innen kaucsukot és elefántcsontot ebben az időszakban, a lakossággal elképesztően kegyetlenül bántak, a kvótát nem teljesítő bennszültök kezét egyszerűen levágták. A holokauszthoz hasonló tömeggyilkosságok és kegyetlenségeket Joseph Conrad, lengyel származású brit író dolgozta fel irodalmilag a „Sötétség mélyén” című írásában (eredeti címe Heart of darkness), melyet illene végre elolvasnom. Már régen feledésébe merült számomra, hogy ez a kisregény inspirálta a számomra korszakalkotó és személyesen is inspirálóan ható „Apokalipszis most” című filmet is (ennek kapcsán született egy bejegyzés a korábbi blogomon is, melyet majd erre a blogra is felteszek). Találó metafora az életet utazásnak felfogni: egyrészt a világban egyik pontból a másikba haladunk és ezzel párhuzamosan ismerjük meg saját „szívünket”, saját magunkat is. Ahogy Conrad regényének főhőse, Charles Marlow és az Apokalipszis most narrátora, Willard kapitány, minden ember mintha egy folyón hajózna, egyszerre mozogva a térben valamerre, miközben saját megismerésben is halad valamerre. Mindeközben pedig folyamatosan kommentáljuk utunkat, mint ahogy én itt ezen a blogon. Úgy tűnik, mintha fontos elágazáshoz érkeztünk volna, miközben nem. És aztán meg visszatekintve kiderül, hogy egy semmiségből egy komoly fordulatot hozó kanyar lett. Vagy egy csoda...